Ne legyünk kicsinyhitűek!

Az Alapjogokért Központ igazgatóját az viszont kissé meglepte, hogy a kritikaáradat alapvetően más vonalon indult be. A saját magyarságukat érzékelhetően nehezen megélni tudók ugyanis azzal jöttek elő, hogy a kampány „felháborítóan militáns", „agresszív", egyféle „háborús uszítás". A Nemzeti Sport szeptember 4-i számában megjelent egy, a kampányhoz kapcsolódó hirdetés, mely a projekt alapját képező kisfilm egy jelenetét felhasználva első világháborús magyar honvédek kitörését ábrázolja, természetesen a fent említett szlogennel. Ekkor indult be a magukat vértelen szépelgőknek tettetők műhisztériája, hetet-havat összehordva – még a „klerikálfasiszta" minősítés is leíratott valahol - írja.

Kiemelte, természetes, hogy minden szemléletformáló kampánynak – mint ahogy az Alapjogokért kampánysorozatának is –, van egy belső kommunikációs célja is, hogy a figyelmet valamire ráirányítsa. "A kampány kísérőelemeinek – a nyomtatott és online sajtóban futó hirdetéseknek, közterületi plakátoknak – pedig értelemszerűen jelen esetben az a célja, hogy minél több ember figyelmét felhívja az említett kisfilmre, mely a magyarság daliás időit és sorscsapásait is felelevenítve éppen arra fut ki, hogy tudva, el nem felejtve, de felülemelkedve a múlt sérelmein, össze kell fognunk a körülöttünk, velünk élő népekkel, hogy gazdasági-politikai potenciált alkotva együtt tegyük naggyá – igen, saját magunkat."

Hogy mindez mennyiben „militáns" – úgy, hogy a filmben a magyarság történetét egy kiránduló család nagypapája családtörténeteként narrálja –, ahhoz álljon itt a kampány lényegi, tömör összefoglalása: „Látjuk, hogy a magyarság gravitációs ereje egyre nagyobb, felelősségünk pedig túlmutat a saját magunk sorsán. Most világosodik meg minden, minden értelmet nyer: a szenvedéstörténet nem volt hiábavaló, célja volt, céllal maradtunk meg. Megértjük, hogy mi magunk vagyunk a legendás felmentő sereg, akikre vártunk."

Szánthó Miklós szerint a mi felelősségünk, hogy a velünk élő népekkel tegyük újra naggyá a Kárpát-medencét. Hogy megvédjük magunkat és együtt emelkedjünk fel; hogy együtt építsük a közös jövőt és az új korszakot. "Ott vagyunk a győzelem kapujában, és a következő nemzedék feladata a döntő ütközet megvívása – hogy Szent István koronájának minden ékköve újra ragyoghasson."

Persze a „militáns", „agresszív" jelleg az egyes politikai regiszterekben másképp értelmeződik. Ha az ember a valóság talaján közelít a politikum világához, akkor akár a napi eseményeket, akár a történelmi horizontot szemlélve eltagadhatatlan, hogy a politika bizony egy konfliktusos műfaj. Ha úgy tetszik, harcos, maszkulin. Küzdelmet és igen, olykor agressziót kíván, ha az adott fél saját érdekét meg akarja valósítani, keresztül akarja vinni, érvényre kívánja juttatni – és ez hol kommunikációs, hol gazdasági, hol pedig katonai formában ölt testet. A katonai agresszió nem jó, de ettől függetlenül a politikát – mint hatalmi küzdelmek szcénáját – az egymással történő viaskodás ilyen vagy olyan alakban, de áthatja. Ilyen a magyar történelem is: szép és szomorú eseményekkel tarkított, egyben küzdelmes, kemény - írja.

A progresszió hatalmas és álságos hazugsága az, hogy a politika lényegi természetét a fentiekkel szemben a „konszenzuskereséssel" és a „kompromisszumkészséggel" próbálja meg leírni, egyben infantilizálja, valamint feminizálja a politikát – mindenki értse ezt jól: a női princípiumokat (gyengédség, megértés, tolerancia, elfogadás, nyitottság) állítja be elfogadható politikai erényekként. Ez azonban nem így van, és sosem volt így: és látható, hogy valójában ezt a szándékoltan naiv politika- és hatalomértelmezést a balliberális oldal sem tartja magára nézve kötelező érvényűnek.

A teljes írást itt olvashatja el.